Nem fogok hosszú blogbejegyzést írni, pedig megérdemelné, de valahogy nem megy.
Szóval...
Még mindig nehéz felfogni, hogy nincs többé.
Tegnap (szerdán) reggel (oké, 11-kor ^^") arra keltem, hogy anya szól a földszintről. Akkor kapta a telefont, hogy a keresztapja, akit én imádtam, meg mindenki más is imádott, elhunyt. Könnyekkel küzdve csak annyit tudott mondani, hogy reggel ment a boltba, összeesett az utcán és meghalt. (Én jelenleg ennél többet nem is tudok, nem megy a kommunikáció a családban...)
Még mindig nem tudom felfogni, hogy történhetett ez az egész, miért? Hiányzik.
Ami rosszabb, hogy anya még pár órával korábban beszélt vele telefonon.
Utoljára néhány hete/hónapja, még a műtéte előtt voltunk nála utoljára, de csak én meg anya.
Annyira hiányzik.
És nem tudjuk, hogy dédivel mi lesz egyedül. Bár gondolom anyáék szervezkedtek valamit tegnap óta, csak én nem tudok róla semmit.
Bár lehet nem tűnik úgy, de tényleg megvisel ez az egész, hogy nincs többé. Próbálom nem mutatni, mennyire fáj, inkább terelem a figyelmem, minden mással foglalkozok, csak ne gondoljak rá. Mégis időnként rám jön a sírhatnék.
Mindig tudtam magam tartani, mások előtt nem sírni, nem gyengének látszani. Tömegközlekedésen, utazás közben meg pláne nem. Eddig kétszer fordult elő: először, mikor Jasmine You halála után megkaptam a saját Jubilee példányom. És a héven hazafelé kibontottam, és bele volt írva a köszönethez, hogy Hungarian Street Team. És tegnap volt a második alkalom, mikor anyunak vittem Törökbálintra néhány dolgot és a buszon elkezdtem sírni. Mondjuk annak örülök, hogy annak ellenére, hogy ott ültek mellettem meg velem szemben is, senki nem figyelt rám. Nem volt valami látványos sírás, inkább csak kis hullámokban törtek elő a könnyeim meg használtam el pár papírzsepit.
Na mindegy, ennyi legyen elég, mert a végén megint nekiállok bőgni, és nem akarok. vagy nem tudom...
Nyugodj békében Lajos bátya ♥
